természetes szentség (lat. sacramentum naturale): az Ószövetségen és Újszövetségen kívüli kegyelemközvetítő jel. - Az ósz-i és úsz-i kinyilatkoztatás hatókörén kívül élő embereknek is lehettek valamilyen szentségszerű megszentelő és üdvözítő eszközei. Ez mindazokra vonatkozik, akikhez a ker. igehirdetés még nem jutott el. Szt Ágoston óta a teol-ok elfogadják, hogy az evang. hirdetése előtt legalábbis azonos értelmű szentségek voltak. Gondolatmenetük: az →áteredő bűn következtében az emberiség az Istentől való elfordulás állapotában volt, s ettől csak az isteni üdvözítő tett szabadíthatta ki. Az ilyen tettet Isten csak a term-törv. keretén belüli vallásos tevékenységbe szőhette bele, s azt Isten egyetemes üdvözítő akarata minden ember számára elérhetővé tehette (→vágykeresztség). A teol-ok elfogadják, hogy Isten üdvözítő akaratának ilyen megtestesítése valóban létezett. Arról, hogy ezt szentségnek lehet-e nevezni, eltérnek a vélemények; legföljebb úgy, hogy a szentség szót nagyon széles körben értelmezzük. Ha a pozitív alapokat és az →ex opere operatót lényegesnek mondjuk, akkor nem beszélhetünk szentségről. Ha csak a teremtés rendjéből kinövő kultikus jelképeket értünk rajtuk, akkor igen. Különben is Ágostonnál a szentség szó még nem kapta meg későbbi teol. értelmét. A magyarázat mögött az a meggyőződés áll, hogy Isten a teremtés tervébe beleágyazott valamilyen szakramentalitást, ami ugyan nem ex opere operato hat, de mint jelkép szimbolizálhatja Istent és az ő működését. Így a Krisztusban és az Egyházban megjelenő valódi szakramentalitás a befejezettség és a teljesség képét kapja. G.F.

LThK VII:829.